Bábel 5. rész

5. rész

- Egy kechuposat! - mondtam a lánynak aki mosolyogva mondta hogy mindjárt kész. Napsi mustárosat kért. A lány a kezünkbe nyomta a két Hot dogot, mi meg megkerestük Szaszáékat. Végül is, nem volt nehéz megtalálni őket. A leghangosabb szó elég kifejező.

- Helló! - leptem meg hátulról Szaszát egy puszival.

- Szia! - viszonozta egy csókkal - Mi járatban, azt hittem már az éjfélivel jössz? - utalt a vonatra. Én válaszolni akartam de Boldi közbevágott.

- Én nem kapok puszikát?! - kurjantotta.

- Hülye! - dobta meg egy kis darab virslivel Szasza, ami persze a földön landolt. De Boldit nem érdekli a kosz, felvette, megfújta, és bekapta. Mi Napsival undorodva néztük a jelenetet. A fiúk viszont jót röhögtek.

- Én is had üljek lee! - mondta Napsi, aki szegény, eddig ott állt. Mivel én Szasza mellett ültem Napsi mellém ült, így Abdul a legszélére ment a fapadnak, szinte átért egy holland csapathoz, akik azt hitték a hamburgerükből akar lopni így megdobták agy paradicsommal. Szegény Abdul. A fél feje paradicsomos lett. Persze a paradicsom szintén a földön landolt, de Boldi azt is megette. Mi meg szakadtunk a röhögéstől.

- Chili, láttam a blogodon nem egyedül utaztatok. - mondta Kolos.

- Ömm..mióta nézed a blogomat? - tettem csípőre a kezemet.

- Csak rápillantottam mit unatkoztok. Szóval?

- Attiláékkal utaztunk! Ha tudni akarod.

- Mi? - kérdezte Szasza.

-Semmi, csak segítettek a vonatra szállni - mondtam, mert így volt. - Napsi szem, és fültanu!

- Mi vagyok? - kérdezte Napsi.

- Ahhh! Semmi! De amúgy mondtam hogy férjnél vagyok.

- Akkor jó! - könnyebbült meg Szasza.

- Ők csak haverok, mint a punk. Tényleg, ő hol van? - kérdeztem, mert tarajos barátunknak még a sátra sem volt a helyünknél.

- Asszem' holnap jön. - mondta Abdul.

Aztán Hipó megtörölte egy szalvétába a száját, és elővette a listát, amin a programok szerepeltek.                                       

- Az Ausztráliánál neveket kell írni. - mondta.

- Mi? Hadd nézzem! - vette ki a kezéből a listát Napsi.

És valóban, ahogy az Ausztráliai színpadhoz értünk, óriási tábla állt a tömeg előtt akik mindenképp meg akarták nézni.

- Mi is mennyünk oda. - mondtam.

- Jaa! Én is fel akarom írni a nevemet! - mondta Napsi.

- Menjünk. - Szálltak be a többiek is.

Amikor végre odafurakodtunk (igazából Boldi ordított rá mindenkire hogy: ,,Arrébb, arrébb! Jönnek a menők!" Ezt persze a tömeg annyira nem díjazta.) a táblához, vettünk 7 krétát (mert 7-en vagyunk) és felírtuk a neveinket. Persze, nem csak írni kellett hanem rajzolni is valamit a nevünkhöz. A kezdőbetűnkkel.

- Naa! Nézzétek szerintem tök jó! - ordította Boldi, bár a tömegtől így se hallottuk. Egyébként Boldi a nevéhez egy bolhát rajzolt. Senki nem értette hogy miért. Napsi egy napot rajzolt, Abdul alufóliát (?) amibe belerajzolt egy szívet (a mögötte lévő lánynak akart bevágódni, aki ezt nagyon díjazta). Szasza egy szívet rajzolt, amibe beleírta hogy Zsófi, (<3) a legtöbb lány örömére. Kolos egy kandallót rajzolt (?), azt sem értettük, Hipó pedig egy hőmérőt. Ezt már értettük. Persze Hipó, rájött hogy lázas, ki kellett mennünk a sorból megmérni neki. Mind1. Gyorsan lefotóztam a mi hetesünket, és a képet meg lehet tekinteni ITT.

A képen látszik az elől nyomorgó és krétát kereső tömeg. Középtájon pedig ott a mi szép bolhánk, napunk, alufóliás szívünk, Zsófis szívünk (<3), kandallónk, hőmérőnk. Csodásak vagyunk.

Szóval mehettünk  ki a tömegből Hipó miatt. Igazából, nem az zavart minket hogy ki kellett menni a tömegből, (az jó) hanem Hipó hülye hőmérője. Mind1. Gyorsan kerestünk egy árnyékos helyet. Bár nem találtunk, szóval egy német társaságot kértünk meg hogy szorítsanak helyet. Szerencsére beengettek minket. Hipó elővette a hőmérőjét, és a kezembe nyomta.

- De óvatosan! - ordította.

- Jóó, csak ne ordíts! - mondtam, mert nem túl jó érzés, ha valakinek az arcába órdítanak. Gyorsan megmértem Hipó lázát, ami még 38 fokban is 36'5 mutatott.

- Ez kizárt! - rázta a fejét. Amitől hirtelen ,,fájni kezdett" neki.

- Most meg a fejem fáj! Inkább elmegyek Krisztához, az orvosiba! - mondta, és már el is tűnt a hőmérőjével együtt. Körülnéztem, és észrevettem hogy egyedül maradtam. Csak Szasza ült az egyik fapadnál, gondolom rám várt.

- Hát te? Nem lépsz le? - kérdeztem, mert a csoportból csak ő maradt  itt.

- Áááá, nem. Inkább figyellek. - mondta kedvesen, és adott egy puszit a homlokomra.

- Miért mit csinálnék? - ültem le mellé.

- Mind1. - vigyorgott. Én meg kinyujtottam a nyelvemet, és elővettem a programlistát. - Mit találtál? - hajolt a lista fölé.

- Nézd! Van duó karaoké! Nem megyünk?

- Mivan? - nézett rám furán.

- Jaaaj, ne máár! Tuti tök jó! És a The Zephry Song a mi számunk! Azt még te is tudod fejből! Naa! - kérleltem, végül megadta magát. Ezt a számot énekeltük mindig a suliba, fél fülhallgatón osztozva. És ketten mégis jobb mint egyedül. Szasza megfogta a kezemet és úgy mentünk az Amerikai színpad felé. Álltam a lányoktól az irigykedő pillantásokat. Különösebben nem érdekelt, Szaszát meg pláne nem.

Mikor a színpadhoz értünk, épp egy lány, és egy fiú énekeltek valami furcsa számot. Sajnos nem ismertem. Szaszával beálltunk a sorba, már csak két pár volt előttünk (persze fiú lány páros). Szasza kiválasztotta a számot én meg megkértem egy lányt hogy fotózzon, és videózzon.